Magyarpolányban mint a térség német falvaiban egy olyan szokásnak az emléke őrződött meg, amely a tsz-ek megszervezését követően elhalt. Ez a szokás az európai népek termékenység- és esővarázsló szokásaival megegyező vagy rokon, kereszténység előtti szokáselemeket is nagy számban magába olvasztott. A szokás lényege az volt, hogy mindazokra, akik pünkösd napján utolsónak hajtották ki a legelőre állataikat, későn ébredtek fel vagy későn keltek és a falufeljárók ágyban találták őket, tehát valamennyiüknek serénysége, frissessége megkérdőjelezhető volt, valamilyen megszégyenítő büntetést róttak ki. A szokást falunként más-más névvel illették ugyan, de tartalmilag ezek az elnevezések megegyeztek.
Legtovább és leggazdagabb formában Magyarpolányban élt a szokás „Pfingstniegel” néven (pünkösdi bohóc). Szereplői 10-15 esztendős legénykék voltak, akik marhákat őriztek. Aki közülük utolsónak ért ki Pünkösdkor a legelőre, azt zöld nyírfagallyakba burkolták, fejére, derekára, lábaira bíborheréből és margarétából koszorút tettek, derekára még kolompokat kötöztek, kezébe botot adtak, majd 2-3 társa így vezette végig a falun, miközben a gyerekek csúfolták (Pfingstniegel, Pfingstniegel, tradi um!),
ő pedig táncolva haladt előre. Előfordult, hogy igyekeztek vízzel leönteni, lökdöstek, rángatták. Védelmet csupán kísérői jelentettek számára. Minden legelőnek volt egy „Pfingstniegele”, aki a falun végigmenve,egyik társuknál a pajtában megszabadult a lombruhától, amit a XX. sz. elején még igyekeztek megszerezni és a földekre kivinni. Aki Magyarpolányban elsőként érkezett ki a legelőre, azt is büntették. Az utóbb jövők megverték, mondva:
„Der erster kriegt halt den Trieb Der letzte wird der Pfingstniegel.
XIII. sz. óta ismert Európában. Versenyzés kötődött hozzá és elmaradhatatlan kelléke volt a zöld lomb, termékenységi jelképként. Ezekben a szokásokban olyan mágikus tevékenység nyilvánult meg, amelylyel a föld termését, az állatok egészségét igyekeztek biztosítani. A vegetációs erőt személyesítették meg ezek az alakok, Újváry Zoltán szerint az agrárkultuszhoz való kapcsolatuk elvitathatadan. Egyszerre voltak gonoszűzők, de gonoszt megtévesztők (maszk, kifordított ruha) és termékenységvarázslók. A távozó telet,
s
a bejövő kikeletet ugyancsak egyszerre jelképezték. Ez a gonoszűzés, termékenységvarázslás, bolondjáték, alakoskodás, királyelfogás, kiszabadítás az európai moreszka táncban mind-mind jelen volt. Ezekre a szerepekre választattak ki a német közösségek későn érkező tagjai is. A zöld ágak az újjászületést, az életet jelentették, a zajkeltés, mint a téli szokásokban, itt is gonoszűzést szolgált. Az élet biztosítása érdekében történt egykori áldozatról (megveretés, kigúnyolás, megdobálás, vízbe vetés) ugyancsak árulkodik a szokás. Nem elképzelhetetlen, hogy két személy eggyéolvadása történt meg az idők során ebben az összetett, több történeti réteget megőrzött szokásban. A magyarpolányi alak személyében vegetációs démon és feláldozandó király alakja egyaránt sejthető.